Nagyon fontosnak tartom, hogy a jóga gyakorlásom minden oldalát megmutassam nektek. Általában megszoktam veletek osztani, ha valami sikerül, és azt is, ha nem sikerül, vagy küzdelmes egy-egy gyakorlat elsajátítása nekem is. Ezzel ösztönözni is próbállak titeket, illetve megmutatja, hogy a fejlődés határtalan, sosincs vége.
Na, de hogyan is kezdődött az én mozgásos pályafutásom…
Kötött csípővel születtem, emiatt egy ideig kengyelt kellett hordanom babaként. Később volt egy gyermekbetegségem, ami ideiglenesen a lábaim bénulásával járt. Mai napig nem tudják, miért volt, csak emlékszem, hogy az alkarommal mászok a földön és húzom a testem. 🙂 Aztán egyszer csak elmúlt.
Azonban mindig örökmozgó voltam, imádtam táncolni akkor is, amikor még nem tanultam. Emlékszem anyukám sokat varrt anyagokból és mindig volt egy-két eldugott kimaradt anyag, na én azokat öltöttem magamra, és abban táncoltam, balettoztam, vagy épp eljátszottam, hogy tornász vagyok. A labdát és a szalagot használt tornászokat utánoztam mindig. Amikor édesanyám nézte az Olympiát, akkor is állandóan a tornászokat figyeltem.
Végül elérkezett az iskolás időszak. Suli után mindig nagymamához mentem haza, mert ő nyugdíjas pedagógus volt, így vele tanultam és írtam meg a leckét. Ő pedig észrevette, hogy állandóan izgek-mozgok. Azt mondta anyunak, hogy sok gyereket tanított már, de ennek a gyereknek (nekem) kell valami, ami leköti az energiáit, mert állandóan mozog a lábával, még matek házi alatt is. :)))))
Így lettem beíratva társastáncra 6 évesen. Az igazat megvallva, én nem akartam járni. Féltem az új gyerekektől mindig is. Főleg azért, mert egy bőrbetegségem volt az arcomon, ami miatt bántottak. Mintha tehetne az ember az ilyenekről… Csendes, visszahúzódó kisgyermek voltam, ez előbb említett ok miatt is.
De az élet mindig olyan dolgokat ad nekünk tanulásképp, amik segítik a fejlődésünket. Anyukám nem engedett belőle és járnom kellett táncra. Végül nyilván feloldódtam, de nem volt könnyű. Magát a táncot nagyon megszerettem, lett párom is. De nagyon nehéz olyan párt találni, aki a te képességeidhez illik, és a természetetek is passzol. Fiú táncosból sokkal kevesebb van, mint lányból. Az ember az évek alatt elfárad a keresgélésben, meg az aktuális életem a legjobb példa, hogy nekem nem ez volt megírva. Nem a versenytáncos (pedig a pesti táncművészeti suliba akartak küldeni 14 évesen, csak ellenálltam 😉 ) Móninak kellett kiteljesednie. Hanem annak, aki 2 kislány mellett megtapasztalja, milyen jó anyává és nővé válni. Aki a mozgásban, jógában végül a szabadságot élheti meg.
Na és akkor most jön egy kis ugrás az időben, mert hosszú lenne a bejegyzés, ha mindent leírnék.
Már többször írtam, hogy Virág születése után jutottam el életem első jóga órájára. Nagyon nehéz volt az első óra. Teljesen más mozgásforma volt, mint, amit előtte én csináltam. Az elején sokáig zsibbadt például a bal lábam egy bizonyos pózban. Vagy jó pár hónapig az egyik mellkasnyitó gyakorlatban állandóan hányinger érzetem volt. A fejenállást nem is mertem megcsinálni az első alkalmakon, sőt még a fordított fa tartást sem. De éreztem, hogy megnyugszom, amikor jógázom. Tudtam, hogy nekem szükségem van erre az érzésre, amit eddig csak a jógában tudtam megtapasztalni.
Szerintem két titka van a gyakorlásnak. A szorgalom (rendszeres gyakorlás), valamint hogy elvárások nélkül gyakorolj.
Az elvárás, az elme által generált cél, amit vagy sikerül elérned, vagy nem. De miért hagynád, hogy ettől tedd függővé: a te gyakorlásod érdemleges-e vagy sem? Ki mondja meg, hogy milyen a jó, vagy rossz jóga gyakorlás? Persze fontos, hogy ne érjen sérülés a tested, de ezt leszámítva nem mindegy, hogy mennyire van nyújtva a lábad az előrehajlásban?
Amiért most ezeket a sorokat írom nektek: mert tudom, hogy mindig úgy szeretnétek csinálni minden pózt, ahogy én azt mutatom nektek. Ami szuper törekvés és jó, hogy van egy irány. De, ha valami nem sikerül a gyakorlásod alatt, először csak kezd el figyelni magad. Figyeld az érzéseidet, a dühödet, az „én feladom”, „erre képtelen vagyok”, „béna vagyok” gondolatokat. Lehet még csalódottságot is érzel. Ha tudatosítottad a benned megjelenő érzéseket, akkor pedig érdemes elgondolkozni rajta, miért vannak ezek a hangok? Biztos a te hangod? Nem csak ezt hallottad otthon, vagy a környezetedtől, ha valamit nem úgy csináltál, ahogy elvártak tőled? Hm?
Nagyon sok mindent hozunk a batyunkban magunkkal. Ezeket nem hiába kapjuk, dolgoznunk kell vele. Nem hibáztathatjuk a környezetünket, hogy ezeket a programokat kaptuk, hisz ezeket kellett megtapasztalnunk, hogy azzá váljunk, akik most vagyunk. De, hogy te hogyan folytatod az életed? Elhagyod-e a beléd nevelt elvárásokat, programokat, az rajtad múlik. A jóga nem nehéz, ha nem elvárással állsz hozzá. Ha csak, hagyod az áramlást, automatikusan hozza a változást az életedbe. Ha elvárásokkal állsz a jógához és magadhoz, akkor sok nehézségbe fogsz ütközni…
Szóval 2 éve jógáztam, amikor Zoé babát kezdtem hordani a pocakomban. Akkor abba kellett hagynom az oktatást is, mert annyira fáradt voltam. Majd 2017-ben megszületett az én édes babám. Nah, hát utána nagyon sok elengedés jött az életembe. Amit addig megszereztem tudást, szinte semmit nem tudtam használni. Az éjszakázások után nagyon kimerült voltam, ráadásul 2 gyereknek kellett akkor már adnom magamból.
A jóga gyakorlásom a meditációs ülésben kimerült. Gerincjóga órákra kezdtem járni, flow órát nem is tudtam végigcsinálni. Egy egyszerű fatartásból kibillentem. Mit tudtam tenni? Kezdjek el idegeskedni a csoportos órán, hogy ez se megy? 🙂 Elengedtem. Mást nem tudtam. Mert azt leszámítva, hogy ülni és állni tudtam kb., mindig töltődtem és nekem ez volt az elsődleges. Tudtam, hogy úgy tudok adni magamból a lányoknak, ha valamivel feltöltöm magam. Ha úgy nézzük, volt célom: hogy töltődjek a gyermekeim és magam miatt. De megadtam magamnak az időt, hogy szép lassan térjek vissza a nehezebb gyakorlásokhoz, ászanákhoz.
